Kapcsolat kódex

Nemek harca

Avagy ki hordja a nadrágot?

Irányítás mánia mondhatnánk korunk gyakori „kórképe”, miután mi nők kivívtuk magunknak az egyenjogúságot, valahogy ez sem volt elég és még feljebb akartunk emelkedni nem csak a kapcsolatainkban, de más területen is.

Kivettük a férfiak kezéből az irányítást, sőt hajlamosak vagyunk elnyomni őket. Ha erősebb partnerrel hoz össze a sors, akkor pedig folytonos konfliktusok töltik be mindennapjainkat. Klasszikus szerepkörök, mint feleség mos, főz, gyereket nevel, férj pedig dolgozik éjjel-nappal, hogy eltartsa a családját, ma már nem ilyen egyértelmű. Nők is karrier éhesek, sokszor még a gyerekről is lemondanak vagy kitolódik a gyermekvállalás, csak hogy megteremtse saját egzisztenciáját, már nem akarnak a férfiaktól függeni. Talán mert annyi cserbenhagyott anyuka, illetve feleség maradt miután elhagyta a férje egy másik nő miatt.

Sokszor a nőnek kell erősebbnek lennie, mert a párja nem áll készen egy önálló életvitelre, sokáig anyuka mellett élt, aki mindenben támogatta, nem egyedül kellett megküzdenie az élet nehézségeivel. Amikor kapcsolatba kerül ezt a gondoskodó szerepet a párjától várja el. Persze vannak nők, akikben még meg van ez az ősi ösztön, hogy tyúkanyóként őrizze a családi fészek melegét. De mennyi bosszúságot kell ezért eltűrnie? Mintha egy nagy gyerekre kellene vigyáznia! Bizonyára vannak nők, akik kedvelik ezt a szerepet és örömmel vállalják, hogy ők hordják a nadrágot. De vannak olyan nők is még, akik több törődésre vágynak és nem bánják, ha kiveszik a kezükből a gyeplőt.

Minden esetre jó lenne hagyni a férfiakat férfiként érvényesülni, nem elnyomni! Kompromisszumot kell hoznunk a kapcsolatban, nem uralkodni a másikon! Ehhez persze olyan társat kell találnunk, aki egyedül is képes lenne boldogulni az életben! Szülőként is próbáljuk önállóságra nevelni a gyerekeinket!

copyright: Sylvia Boom

A félrelépés ára

Mi számít megcsalásnak? Valakinek már egy csók is annak számít, másoknak az egyszeri szexuális alkalom még belefér. Különböző nézetek vannak, de az biztos, ha már egyszer felmerül a gyanú, akkor folyton csak erre tudunk gondolni, vajon megtette-e.

Illetve ha már egyszer megesett, megteszi újból? Meg lehet bocsájtani valaha is, ha megszegik a hűséget? Egy ember mellett kitartani, jóban-rosszban nem olyan egyszerű, mint a lányregényekben írják, de vajon nem bánják meg, ha félrelépnek? Tudnak-e együtt élni a gondolattal, hogy egy harmadik is bekerül a kapcsolatba, ráadásul folyton hazudozniuk kell a másiknak, ill. az egész családnak. Aminek előbb utóbb válás, szakítás lesz a vége. Lassan elhidegülnek egymástól a felek, már nem éreznek vonzalmat egymás iránt és ez mindenkinek feltűnik. Folyton konfliktusokat gerjesztenek, alkoholhoz nyúlnak, depresszióssá válnak. Hiába is mutatják kifelé, minden tökéletes, a valóság sokkal komorabb.

Akad, aki bosszúból visszacsalja a másikat, mintha ezzel kiegyenlíthetné a számlát. Van még visszaút, ha már egyszer megbotlottunk? Mai felgyorsult világban, amikor mindent megosztunk a közösségi oldalakon, mennyire van biztonságban a hűség, amit a másiknak ígértünk, akár az oltár előtt akár csak magunkban tettünk ígéretet? Hűségesnek lenni kitartani egy ember mellett minden áron. Közben ott a sok kísértés, nap, mint nap. Alig várják, hogy egy kicsit is meginogjon az ember bizalma a társa felé, máris lecsapnak rá, mint a keselyűk! Minden áron ragaszkodnunk kell a másikhoz, amikor már nem vagyunk boldogok mellette és csak a szürke hétköznapok maradnak? Persze a körülmények sokban befolyásolnak minket, a gyerekek, szülők, barátok véleménye. A végeredmény mindig ugyan az lesz, boldogtalan magány, még ha benne is marad a kapcsolatban. Ha megromlik egy kapcsolat, vagy minden erőnkkel próbáljuk megmenteni, vagy lépjünk tovább. Nők a változatosságot szeretik, a férfiak pedig gyakran a megszokások rabjává válnak, ami azt eredményezi, hogy ellaposodik a kapcsolat. Mindkét félnek tenni kell azért, hogy ne fusson zátonyra a közös életük. Bizonyára vannak olyanok, akikért érdemes küzdeni, elfogadni, megbocsájtani, de van, akiért nem!

copyright: Sylvia Boom

Hogy felejtsük el szívünk nagy szerelmét, ha az mégis mást választott? Egyáltalán el lehet?

Sajnos nem minden történet igazolja, hogy miután rátaláltunk a nagy Ő-re, együtt is fogunk vele maradni. Lehet, mi lépünk ki a kapcsolatból sok ok közbe szólhat, amiért nem működhet tovább.

Miután kellően összeszedtük magunkat, és eljutottunk arra a pontra, hogy más kapcsolatba gondolkodjunk, netalán van is kinek a vállán kisírni magunkat, de a múlt még mindig ott kísért akkor muszáj valamivel lekötni magunkat. Vegyük elő a rég elfeledett hobbijaink listáját, és barátnőink névsorát, szervezzünk olyan tevékenységeket, amikre eddig nem volt idő, vagy a másik miatt le kellett mondani róluk.
Nem egyszerű és nem is az a cél, hogy örökre töröljük ki az emlékezetünkből, mert nem is lehet. Ha már elértünk arra a pontra, hogy újra megnyitnánk a szívünket és ismerkednénk, bátran csapjunk a lovak közé, hiszen nem gubózhatunk be örökre a „vártoronyba”.

Ha nem is rögtön az első próbálkozásra, de végre sikerül egy új kapcsolatra szert tenni, semmiképp sem kapkodjuk el a dolgot. Próbáljunk a jelenlegi partnerünkben megtalálni az értékeket, és ezekre koncentrálni, ha esetleg mégis eszünkbe jutna valami miatt az ex, emlékezzünk vissza mik voltak a kellemetlen helyzetek, máris kevésbé lesz jó érzésünk vissza emlékezni. Persze a kellemes emlékek mindig tovább élnek, mint a rosszak, amiket akaratlanul is elfolytunk magunkban, de ebben az esetben erőltetni kell kicsit, hogy felidézzük.

Ha folyton azon rágódunk, mi lett volna, ha mégis vele maradunk, akkor nem csak nekünk lesz rosszabb de a partnerünk is észre veszi rajtunk, hogy  folyton a múlton merengünk. Élvezzük a jelent, vegyünk részt sok közös élményben, és akkor már az új társunk oldalán is elégedettséget fogunk érezni.

Persze valószínűleg sohasem fogjuk végleg elfelejteni az első szerelmünket, talán nem is kell. Hiszen mindannyian a saját hibáinkból tanulunk igazán!

Túl közeli barát, avagy mindent tudunk egymásról?

          Amikor eltelik egy bizonyos idő, miután összeköltöztünk szívünk választottjával, előbb utóbb több hibát vélünk felfedezni, vagy ami eddig tetszett illetve ügyet sem vetettünk rá, később rettentő zavaróvá válhat. Teljesen megnyílunk egymás előtt, mindent tudunk a másikról, nincsenek titkaink. Biztos, hogy jó ez? 

        Amennyire az elején kíváncsiak voltunk, mostanra annyira érdektelenné váltunk, éppen e miatt. Már csak hétköznapi lapos témákról tudunk csak beszélni, kifogytunk a mélyenszántó témákból! Vajon törvényszerű, hogy minden kapcsolat harmadik év után ellaposodjon? Ismertem olyan párt, akik mindent együtt csináltak, egy idő után már tényleg egymás agyára mentek. Amíg teheti az ember, inkább őrizze meg a függetlenségét, még ha csak egy apróságnak tűnő dologról is van szó, később mindketten hálásak lesznek. Igaz azt mondják, az ember társas lény, mégis szükségünk van az egyedül létre, amikor kizárólag csak magunkkal és saját gondolatainkkal foglalkozhatunk. Ez nem csak a férfiakra vonatkozik, bár ők többször igénylik. Sokan mondják, megfújtja őket a másik ragaszkodása. Persze az sem jó, ha semmibe sem avatjuk be a másikat, mert úgy könnyen félreértésekbe keveredhetünk, és a féltékenység hamar felütheti a fejét. A bizalmatlanság a legnagyobb ellensége a párkapcsolatoknak, ha valakiben megrendül a másik iránti bizalom, sokkal nehezebb újjáépíteni, ami összeomlott.

       Inkább keressünk magunknak szabad elfoglaltságot, ami minket érdekel.( pl. sportolás, különböző kreatív hobbik, vagy akármi, amit függetlenül a párunktól is tudunk végezni és még felüdülést is okoz pl. a főzés) Ha a párunk is eljár néha, a haverokkal mecset nézni, vagy sportol, esetleg tagja valamilyen klubnak, ne aggódjunk, nagyfiú már! Ráadásul végre lesz újra miről beszélgetni, persze amit megakarunk magunknak tartani, nem szükséges az orrára kötni. Egy-két apróbb titka mindenkinek lehet.

copyright: Sylvia Boom

Avagy, mennyit változzunk a másik kedvéért…

Azt mondják, alkalmazkodj a másikhoz, hogy tartósabb legyen a kapcsolat, de vajon mennyit változzunk a másik kedvéért, hogy megfeleljünk. Manapság elég nagyok az elvárások, mind a nők, mind a férfiak részéről. Pedig tökéletes ember nem létezik, legalábbis a halandók között. Persze törekszünk a tökéletességre, vagy legalábbis amit annak vélünk, amit belénk sulykolnak a médiák, és a „celeb világ”. De vajon tényleg az a tökéletes, sokan belebetegszenek, csak hogy olyanok legyenek, mint a példaképeik. Ahelyett hogy az egyéniségüket hangsúlyoznák, tehetségüket fejlesztenék. „Jobb beleolvadni a sablonnal nyomtatott Colás üvegek sorába, mint kitűnni egy-egy különleges palackozott borként.”

Na de kanyarodjunk vissza a probléma forrásához, ha két ember sokban nem tud egyetérteni, később sem fog sőt, egyre rosszabb lesz a kapcsolatuk. Persze vannak, akik hajlamosak alárendelt szerepet vállalni a párkapcsolatokban, először csak egy-két dolgot néz el a másiknak, aztán már egyre több dolgot. Végül már teljesen uralkodik felette, még azt is megmondja, milyen ruhát vegyen fel vagy, hogy hordja a haját. Ismertem ilyen párt, ahol a fiú akarta teljesen átvenni az irányítást, holott a lány is elég erős akaratú volt, de a szerelem valahogy megbénította, és nem mert önmaga lenni. Sajnos egyre rosszabb állapotba került, sokat fogyott, nem aludt, vissza szokott a cigarettára csak hogy párat említsek. Sőt a srác még azt is megmondta kikkel barátkozhat, mindenhová követte, elolvasta az e-mailjeit, na ekkor jött el az a pillanat, amikor szakításra került a dolog. Persze nem volt ez sem egyszerű, de mivel már többször is eljátszották ezt a „macska-egér” harcot, nem volt más választás, elköltözött másik városba a lány. Lassan sikerült túltenni magát, igazából szerette a fiút, de tudta nem egymáshoz valók.

Persze előfordulhat fordított eset is, amikor a lány az uralkodó típus, egyik eset sem jobb a másiknál. Talán az a legjobb és egyben a legnehezebb is, hogy olyan párt találjunk, aki kiegészít minket. Mert az is biztos, hogy két egyformán erős egyéniség nem fér meg egy „csárdában”! Mindkét félnek engedni kell az elvárásaiból, (de csak annyit, hogy ne hazudtolják meg önmagukat) ez által létrejöjjön a kompromisszum, mert csak így tudnak a kapcsolat következő szintjére lépni.

A félrelépés ára

Mi számít megcsalásnak? Valakinek már egy csók is annak számít, másoknak az egyszeri szexuális alkalom még belefér. Különböző nézetek vannak, de az biztos, ha már egyszer felmerül a gyanú, akkor folyton csak erre tudunk gondolni, vajon megtette-e?

Illetve ha már egyszer megesett, megteszi újból? Meg lehet bocsájtani valaha is, ha megszegik a hűséget? Egy ember mellett kitartani, jóban-rosszban nem olyan egyszerű, mint a lányregényekben írják, de vajon nem bánják meg ha félrelépnek? Tudnak-e együttélni a gondolattal, hogy egy harmadik is bekerül a kapcsolatba, ráadásul folyton hazudozniuk kell a másiknak, ill. az egész családnak. Aminek előbb utóbb válás, szakítás lesz a vége. Lassan elhidegülnek egymástól a felek, már nem éreznek vonzalmat egymás iránt és ez mindenkinek feltűnik. Folyton konfliktusokat gerjesztenek, alkoholhoz nyúlnak, depresszióssá válnak. Hiába is mutatják kifelé, minden tökéletes, a valóság sokkal komorabb.

Akad aki bosszúból visszacsalja a másikat, mintha ezzel kiegyenlítené a számlát. Van még visszaút, ha már egyszer megbotlottunk?

A házasság köteléke

Miért van az, amíg szimplán együtt élünk valakivel, minden olyan egyszerű? Persze akkor sem felhőtlen teljesen a kapcsolat, de azért nem mennek vérre menő harcok, bezzeg ha házasság után minden megváltozik. Lehet nem törvényszerű így legyen, de barátaim körében is egyre gyakoribb jelenség, arról nem is beszélve ha gyerek születik, a férjek teljesen kifordulnak önmagukból. Talán féltékenyek a gyerekek iránti odaadásunk miatt?Csoda ha mai fiatalok nem mernek házasságot kötni, a családalapításról már nem is beszélve.

Persze van amikor egy kapcsolat eleve kudarcra van ítélve, akkor se gyerek se a papír nem segít. De miért van az hogy az első pár évben minden csodás, aztán jön a pofára esés?

Talán felszáll a rózsaszín köd és sokkal reálisabban látjuk a dolgokat, igaz az a mondás „lakva ismerszik meg a másik”, de akkor törvényszerű, hogy az agyára is menjen? Harmonikus kapcsolathoz két ember odaadása kell, persze mindannyian változunk, de ha már az egymás iránt érzett tisztelet és bizalom elvész, onnét már nincs visszaút?

Talán a mai világban magasabbak az elvárások, mind a két részről, és az ember egy idő után besokall a sok megfelelési kényszer nyomása alatt. De ha egyszer vállalták a családot akkor minden erejükkel azon kellene munkálkodni, hogy egységben maradjon. A család szentsége, mint olyan elveszett, olyan könnyedén lépnek ki a felek, hogy át sem gondolják, milyen károkat okozhat ez a következő generációban. Sokan nem is tartják fontosnak, hogy összeházasodjanak, talán félnek a túlzott kötelezettségektől. Hiszen nem csak egy papír, annál sokkal több. Gondoljunk bele milyen lenne a világ, ha mindenki szingli lenne, vagy egyedülálló szülő.